Igen, újra és újra. Mert muszáj.
Tegnap egy kis hakniféleségre mentünk anyával, a Komédiás Kávéház teraszán lépett fel Polyák Lilla és Homonnay Zsolt. Odamentem anya munkahelyéhez, és közben vettem egy Nők Lapját, amiben valami véletlen folytán két hosszú cikkben is az Internetről és a blogokról volt szó. Pozitív és negatív oldal, valaki a karrierjét és a sikerét köszönheti a fejlett technikának, valaki pedig a teljes elidegenedést és a kommunikációhiányt. Elgondolkodtam, én milyen blogot írtam, azzal maximum színházi lapokba mehetnék kritikusnak, de még annak is gyér vagyok, mert mindent agyonistenítek. Lehet, nálam a parasztvakítás is elég. A negatív oldal már érdekesebb, miszerint a mostani generációnak kényszere, hogy minden tíz percben közzétegyen magáról valamit a neten. Tanusítom, emlékszem, amikor nem volt ugyan miről blogolnom, de úgy éreztem, muszáj írnom. Na meg én is használom a Facebookot, muszáj is, mert szinte onnét informálódtam végzősként a különféle osztályprogramokról (mikor megyünk ballagóruhát próbálni, stb.) de néha már hagynám a francba, amikor látom, hogy ugyanaz az ember aznap már a hatodik postot küldi el vagy valami idézetkérés vagy sporttudósítás céljából (aki nem látta a Facebook üzenőfalat VB idején, nem tudja, miről maradt le). Én valahogy a szükséges rosszként könyvelem el, mondjuk én is netfüggőnek számítok, hiszen honlapszerkesztőként tilos lemaradni. De azért azt látom, még sok szülő belenevelte a gyerekébe a könyv szeretetét és a kapcsolatok kialakításának fontosságát. Ilyen döbbenet nemrég ért, ugyanis a Fókuszban bemutatták az új csodatalálmányt, egy vékony, kisalakú könyvvel egyenlő nagyságú izét, amibe belefér nem tudom hány ezer könyv szövege. Azt hittem, majd olyan 10 év múlva talán elérhető lesz, és akkor mindenki olyannal fog járkálni, mint most az IPhone-okkal (aminek a képernyőjét Ian Somerhalder bezúzta, tudtam meg a Twitteréről), hát nem. Egy hete az uszodából jövet az egyik padon egy kábé 40 éves nő kezében megláttam egy testvérét annak, amit a Fókuszban láttam. Talán már nincs is olyan messze az a 10 év? És én még menőnek hittem magam a laptopommal.
Más: Gondolom a koncertből már levontátok a következtetést hogy a zenei ízlésem sajátos. Igen, főleg a musical-operett irány tetszik, komplexnek és melósnak érzem, mindenképp nagyobb értékűnek, mint a gagyi popdalokat. Azonban hála a POP Partinak, ahol miután kiderült, hogy felvettek az egyetemre, Kiscsillag koncert volt, elkezdtem utánanézni nekik és a normálisabb magyar zenei életnek, így lyukadtam ki Péterfy Borinál, 30y-nál, Quimbynél és Kispálnál. Itt (ellentétben a musicalekkel) inkább az életérzés fogott meg, nem az óriási énekesi tehetség, de ilyen is kell, főleg hasonló időkben, mint az egyetem. Hallgassátok hát az egyik kedvencem:
Tegnap egy kis hakniféleségre mentünk anyával, a Komédiás Kávéház teraszán lépett fel Polyák Lilla és Homonnay Zsolt. Odamentem anya munkahelyéhez, és közben vettem egy Nők Lapját, amiben valami véletlen folytán két hosszú cikkben is az Internetről és a blogokról volt szó. Pozitív és negatív oldal, valaki a karrierjét és a sikerét köszönheti a fejlett technikának, valaki pedig a teljes elidegenedést és a kommunikációhiányt. Elgondolkodtam, én milyen blogot írtam, azzal maximum színházi lapokba mehetnék kritikusnak, de még annak is gyér vagyok, mert mindent agyonistenítek. Lehet, nálam a parasztvakítás is elég. A negatív oldal már érdekesebb, miszerint a mostani generációnak kényszere, hogy minden tíz percben közzétegyen magáról valamit a neten. Tanusítom, emlékszem, amikor nem volt ugyan miről blogolnom, de úgy éreztem, muszáj írnom. Na meg én is használom a Facebookot, muszáj is, mert szinte onnét informálódtam végzősként a különféle osztályprogramokról (mikor megyünk ballagóruhát próbálni, stb.) de néha már hagynám a francba, amikor látom, hogy ugyanaz az ember aznap már a hatodik postot küldi el vagy valami idézetkérés vagy sporttudósítás céljából (aki nem látta a Facebook üzenőfalat VB idején, nem tudja, miről maradt le). Én valahogy a szükséges rosszként könyvelem el, mondjuk én is netfüggőnek számítok, hiszen honlapszerkesztőként tilos lemaradni. De azért azt látom, még sok szülő belenevelte a gyerekébe a könyv szeretetét és a kapcsolatok kialakításának fontosságát. Ilyen döbbenet nemrég ért, ugyanis a Fókuszban bemutatták az új csodatalálmányt, egy vékony, kisalakú könyvvel egyenlő nagyságú izét, amibe belefér nem tudom hány ezer könyv szövege. Azt hittem, majd olyan 10 év múlva talán elérhető lesz, és akkor mindenki olyannal fog járkálni, mint most az IPhone-okkal (aminek a képernyőjét Ian Somerhalder bezúzta, tudtam meg a Twitteréről), hát nem. Egy hete az uszodából jövet az egyik padon egy kábé 40 éves nő kezében megláttam egy testvérét annak, amit a Fókuszban láttam. Talán már nincs is olyan messze az a 10 év? És én még menőnek hittem magam a laptopommal.
Más: Gondolom a koncertből már levontátok a következtetést hogy a zenei ízlésem sajátos. Igen, főleg a musical-operett irány tetszik, komplexnek és melósnak érzem, mindenképp nagyobb értékűnek, mint a gagyi popdalokat. Azonban hála a POP Partinak, ahol miután kiderült, hogy felvettek az egyetemre, Kiscsillag koncert volt, elkezdtem utánanézni nekik és a normálisabb magyar zenei életnek, így lyukadtam ki Péterfy Borinál, 30y-nál, Quimbynél és Kispálnál. Itt (ellentétben a musicalekkel) inkább az életérzés fogott meg, nem az óriási énekesi tehetség, de ilyen is kell, főleg hasonló időkben, mint az egyetem. Hallgassátok hát az egyik kedvencem:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése