Az előző postból kihagytam, hogy kilométernyi hosszú listám van azokról a filmekről, amiket muszáj megnéznem, azokról a könyvekről, amiket muszáj elolvasnom és azokról a lemezekről, amiket muszáj meghallgatnom. Most a nyáron amúgyis van tengernyi időm, bár most könyvileg rosszul állok, valahogy nem találnak meg azok a kötetek, amik lekötnének. Eddig Paulo Coelho: A Zahír, Agatha Christie: Az ABC-gyilkosságok és Walter Kirn: Egek ura vannak mögöttem. A legkönnyebben a Poirot-történettel végeztem, határozottan olvasmányos, érdekes, de nekem kicsit száraz, adatoló. A gáz az volt, amikor korábban jöttem rá a nyomra, mint Poirot. Lehet, túl sok krimit néztem?
Eddig még csak egy Coelho könyv került a kezembe A Zahíron kívül, Az alkimista. Kifejezetten jó történet kapcsolódik hozzá, ugyanis engem a Harry Potter korszakom óta érdekel az alkímia, a mitológia és a kézzelfogható része a regénysorozatnak. Egy alkalommal a Csepel Plázai Libriben akadt a kezembe Az alkímista című könyv, az alcímében szerepelt Nicholas Flamel neve (híres alkimista, aki állítólag felfedezte a Bölcsek Kövét és miután elterjesztette a halála hírét, vígan éldegél azóta is) és a borító sötétbarna alapon mindenféle ábra és tárgy. Anyának mondtam, hogy meg kéne venni, mert érdekel, visszamentünk, nem találtam. Anya utánanézett és hazahozta a Coelho könyvet, ami nem ugyanaz a könyv volt logikusan, de azért kiolvastam. Később megtaláltam azt a könyvet is, amit láttam anno a Libriben, de kiderült róla, hogy gyerekmese. Szóval Coelho-ról volt valami halvány sejtésem, de úgy tűnik, jelenleg nem élek olyan életet, hogy spirituálisan fogékony lennék, mert akármennyire érdekfeszítő és jó könyveket ír Coelho, mégsem tetszenek annyira. Mindkét könyvben volt egy-egy pont, amit már nem hittem el, megtört a globális kohézió, kiábrándultam és nem tudtam hinni a szereplőknek. Kár, mert amúgy jó könyvek.
Az Egek urát nagyon sajánlom, mert nagy elvárásokkal kezdtem olvasni és nagy volt a csalódás is. Noémi barátnőm látta a filmet és azt mondta, tetszett neki. Valahogy a leírásból is úgy ítéltem, olyasmi stílusú lehet, mint Hugh Lauire: A balekja. Aztán rájöttem, hogy igen, olyan stílusú, csak hiányzik belőle az a rengeteg humor, ami miatt Lauire könyvét imádom, és ami miatt az Egek urát több mint egy hét alatt sikerült elolvasnom, míg más könyvekkel maximum három nap alatt végzek (ezért is nincs olvasnivalóm). Furcsa, se füle-se farka történet, egészen elvont célért küzd a főszereplő, amit ráadásul nem is annyira nehéz elérnie, előbb vagy utóbb meglesz neki. Így nem érzem a motiváltságát, a további szálak pedig olyanok, mint egy délibáb, nincsenek kifejtve, vagy én vagyok hülye hozzá, hogy felfogjam, milyen szervezkedés van a főszereplő ellen. Lehet, nem esett le a lényeg. Minden esetre adok még egy lehetőséget a filmnek, már csak George Clooney alakítása miatt is.
Így hát a nyaramat olvasás helyett filmekkel és sorozatokkal töltöm, ha épp nem honlapot szerkesztek. Végre megnéztem a Titanicot, ami már vagy 5 éve porosodott a polcon, de nem volt erőm berakni. Mindenhonnan azt hallottam, hogy hosszú, unalmas és nyálas. Hát nem tudom, ők mit láttak, de hogy nem ezt a filmet, az tuti. Van az a nyálfaktor, amit már én sem viselek el, de ez azért még bőven limiten belül volt. A sztorit mindenki ismeri, az elsüllyeszthetetlen hajó jéghegynek ütközik és elsüllyed. A számomra érdekes pont ott kezdődött, amikor a szerelmi szál kialakulóban volt. Leonardo DiCaprio már a Rómeó és Júlia részletekben is tetszett (egészben még nem láttam), főleg az a jelenete, amikor Júlia felnéz, ő beveszi a mérget, aztán meglátja, hogy Júlia él, látszik a rémület az arcán, de a kövekező pillanatban már halott. Itt sem hazudtolta meg önmagát, bár szerintem a partnere, Kate Winslet jóval érettebbnek tűnik, mintsem leálljon egy utolsó pillanatban a hajóra vetődött csavargóval. A szerelmük ennek ellenére igazinak tűnik és ez a lényeg :) A végén persze nagyon sajnáltam, hogy Jack nem élte túl a katasztrófát, bár ezt a keret (a jelen megmutatása) predesztinálta, attól még szívszorító jelenet volt. Majd ha összegyűjtöttem egy kis erőt, meg jó adag csokifagyit, újranézem egyik este.
Sorozatok táján egészen elvetemült vagyok, a fele nosztalgia, a másik fele bűnügy, kivéve House MDt. A Duna TVn minden hétköznap látható a Walt Disney-s Zorro, amit kiskoromba tátott szájjal néztem minden vasárnap, a Story TV pedig a Rex felügyelőt vetíti, ami a másik meghatározó (és ma is nézhető) sorozata volt a gyerekkoromnak. A Rexben nekem a kedvenc felügyelőm Alex Brandtner volt, ebből adódóan nézem a Cobra 11-et, hiszen az Alexet megformáló Gedeon Burkhard játszik benne. Gordon Ramsayt is nézek, régen a Paprika TVn vetítették éjjel, de most a Viasaton fut nézhető időpontban, délután (lásd a bejegyzés címét). Új szerelmem a Vámpírnaplók (ma is lesz, éljen, éljen!), ami az Alkonyat után üdítően véres és a gonosz szereplővel is megfelelően lehet szimpatizálni (ezt gondolom már az előző bejegyzésemből is levontátok Ian IPhone-jára vonatkozó megjegyzésemnél), és Gyilkos elmék, Gyilkos számok, House, stb. Lehet, hogy ez már kóros. Biztos mert nincsen elég élményem amúgy, ez a nyár a szokásosnál is punnyasztóbb volt eddig. Máskor májusban elhatároztuk, hogy nem tanulunk többet, június közepén ez már hivatalossá is vált és rögtön Balcsi, aztán egy hónapnyi vegetálás a dögmelegben, majd mátrai kiruccanás augusztusban. Most meg májusban nuku suli, de tanuljak az érettségire, megterhelés a 30fokban, és nem is éreztem, hogy na, VÉGE. Mert nem volt vége, jött az izgulás, hogy hova vettek fel, most meg már azért izgulok, hogy milyen lesz a gólyatábor és az egyetem. Pedig azt hittem, ez lesz életem leghosszabb és legjobb nyara.
