Mario

Eddig akárhányszor ért valami döbbenetes élmény, utólag mindig arra gondoltam, jó lett volna frissen leírni az emlékeket, hogy utólag minél több részlete maradjon meg az életemnek. A szombat este után viszont semmi ilyen kényszer nem volt bennem, mert tudtam, ez felejthetetlen lesz. Szabó P. Szilveszter a Mario és varázsló főszerepében. Amióta tudtam, hogy repertoárra kerül a darab, és Szilveszter megkapta Cipolla szerepét, azóta vártam nagy hévvel a januárt. Volt is miért, mert egy mulatságosabb, kikapcsolódós első felvonás után (Gianni Schicchi) egy olyan 40 percbe csomagolt, tömény élményrengeteget kaptam, ami nem egykönnyen feldolgozható. Szilveszter egyszerűen uralta a színpadot, olyan mimikák, hanglejtések maradtak meg bennem, amikre utólag is remegő gyomorral gondolok vissza, nem is beszélve egy-egy szuggesztív tekintetről, kézmozdulatról. A darab tökéletesen van felépítve, a felvonás elején ismerkedünk a helyzettel, és rögtön zavarba kerülünk, én legalábbis óriási feszültséget éreztem, miközben a Mariót játszó Szabó Dávidot láttam öngyilkosságot fontolgatni. Dávidról annyit: gyakorlatilag hang nélkül játszott, a kemény két mondatos szerepét sikerült úgy játszania, hogy meghatározó karakter maradt Cipolla mellett, ami óriási szó. További dícséret illeti a Cipolla műsorát néző közönséget, nélkülük nem lett volna teljes a hipnotizáció, Farkasréti Mária, Dézsy Szabó Gábor és Petróczy Gábor is hozzátették a maguk tehetségét, ami gyönyörű kohézióba került Szilveszter játékával. Cipolla szerintem még így is elvitte az est sztárja címet, az elején kényelmetlenül ficeregtek a nézők, miközben ő a járógépével küzködve fotókat hívott elő, az előadása alatt viszont - hála a hipnózisok alatt szóló lágy dallamoknak és Szilveszter jellemének, gesztikulációjának és hangjának, szerintem mindenki átadta magát teljesen az élménynek és hagytuk, hogy elvarázsoljon minket. Minden egyes ostorcsattintása olyan volt, mintha álomból keltem volna, ahogy a zene is hirtelen komorrá és dallamtalanná vált. Szinte az Angioleri kisasszonnyal való játszadozás csak felvezetője volt a Marióval való történéseknek, a két Szabó teljesen kiegészítve egymást, együtt jutottak el a fináléhoz. Az este döbbenete az a Mario hipnózisának azon momentuma volt, amikor Cipolla rájött, hogy nem képes uralni az erejét, és nem tud megálljt parancsolni. Az addigi évődős kergetőzés átcsapott üldözésbe, és a testi hibás Cipolla maradt alul. Az elcsattanó csók után, az ostorpattintásra ébredő Mario hirtelen felindulásból lelövi Cipollát, aki utolsó lehelletével még táncra hívja a közönséget (morbid átkötéssel haláltánc...), Mario közben pedig a kóceráj felgyújtásával foglalkozik. A zárókép hatásos, elgondolkodtató. A taps nem akart elindulni, a színház döbbenten ült, majd felocsódva kábulatából állva ünnepelte az estét, a darabot, és Cipollát. Szinte már csak a tapsrend miatt érdemes lett volna elmenni, valahogy kifogom azokat az előadásokat, ahol valamiért a tapsrend megérinti az embert. Elisabeth végén az egész színház állva ünnepli a Halált és Elisabeth-et, Menyasszonytánc végén András derékon kapja Jonelt és megtáncoltatja, Dolhai Attila karácsonyi koncert végén közös Csendes éj éneklés állva, most pedig "csak" egy csoda után egy halványan mosolygó ember, aki megkapja azt az ovációt és tetszésnyilvánítást, ami mindig is járt neki. Ugyan a "taps csak egy halk visszhang", attól még felemelő pillanatok voltak.
Ezek után picit félve ülök be holnap a Koldusoperára :)